Don Quijote a bolondságról, udvari és kóbor lovagokról valamint a szélsőségek és erények kapcsolatáról

"Semmi kétség, hogy kegyelmed esztelen bolond embernek tart engem. S valóban nem csodálnám, ha annak tartana, mert hiszen cselekedeteimből aligha lehet másra következtetni.. Mégis szeretném, ha kegyelmed elismerné, hogy én mégsem vagyok olyan bolond , sem olyan esztelen , amilyennek látszom. Gyönyörű látvány, ha egy fürge lovag, királya szeme láttára, valami tágas küzdőtéren sikerrel belehajítja dárdáját a bátor bikába, gyönyörű látvány, ha valami délceg lovag, tündöklő fegyverzetben, a vidám tornán odarobban a hölgyek elé a sorompók közt, és igen szép látványt nyújtanak a lovagok, amikor harcias vagy harciasnak látszó gyakorlatokkal gyönyörködtetik vagy díszítik fejedelmük udvarát. Azonban mindezeknél sokkal szebb látvány a kóbor lovag, mert pusztákon, sivatagokon, keresztutakon, hegyen völgyön szerteszét barangol, s veszedelmes kalandokat keres, azzal a szándékkal, hogy minden akadályt szerencsésen legyűrve, állandó és dicsőséges hírt szerez magának. Sokkal szebb látvány, ismétlem, a kóbor lovag, ha valamely pusztaságon egy özvegy segítségére siet, mint az az udvari lovag, aki a városban valami kisasszonynak csapja a szelet. Minden lovagnak megvan a maga teendője: az udvari lovag ám szolgáljon a hölgyeknek, fényes öltözetével gyarapítsa a királya udvarának ragyogását, vendégelje meg a szegényebb lovagokat dús asztalánál, rendezzen harci játékokat, tartson tornákat, legyen szíves , bőkezű, nagylelkű, mindenekfelett pedig jó keresztyén , ezzel betöltötte a maga kötelességét, ellenben a kóbor lovag fürkéssze ki a világ legrejtettebb zugait, hatoljon be a legtekervényesebb labirintusokba, birkózzék meg a lehetetlennel is, állja ki a nyár közepén a sivatagpusztaságon a nap égető hevét, télen pedig szélnek-fagynak irgalmatlan kegyetlenségét, oroszlánok ne rettentsék , kísértetek ne ijesszék, sárkányok ne rémítsék, keresse őket küzdjön meg velük, ez az ő teendője, ez a feladata.

Én hát, minthogy a sors úgy rendelte, hogy magam is kóbor lovagok közé tartozzam -elmulaszthatatlan kötelességemnek tartom, hogy síkra szálljak minden feladatom körébe vágó esetben. Így az imént kötelességem volt, hogy szembeszálljak az oroszlánokkal, bár tudtam irtózatos vakmerőség , mert a bátorság erény a két vétkes szélsőséges : a gyávaság és a vakmerőség között. Azonban kisebb hiba, ha a bátor a vakmerőség felé hajlik, mint ha a gyávasághoz süllyedne alá, mert valószínűbb, hogy a pazarlóból lesz bőkezű, nem pedig a fösvényből, éppígy valószínűbb, hogy a vakmerőből igazi bátor legyen, mint hogy a gyáva az igazi bátorságig emelkedjék. Ami pedig a kalandokat illeti, csakugyan jobb ha az ember inkább többet tesz mint kevesebbet, mert akárki hallja is, mégiscsak jobban hangzik, ha így szólna: ez a lovag túl merész és vakmerő, mintha azt mondanák: ez meg ez a lovag félénk és gyáva."